Az élet szeretetéről a mindennapokban

Mi lenne, ha egyszer egy napot arra szánnátok; hogy ma csak a szépséget fogom meglátni, gyűjtöm ma az élet csodáit, mint a kisgyerek a matricát, és beleteszem abba kis füzetbe, amit erre a napra nyitottam? Mi lenne, ha egy napotokat csak annak szentelnétek, hogy csak erre a napra, de leengednétek ezt a sok-sok lufit, azután ha ragaszkodtok hozzá, másnap újra felfújhatjátok, de egy napra elengednétek azokat a zsinórokat, amiket fogtok, s amiknek segítségével ezeket a lufikat a szemetek előtt lóbáljátok? Most én megmutatom nektek, mi történne, és azt is megmutatom, hogy ha ezt megtapasztaljátok, lehet, hogy másnap már nem ragaszkodnátok ahhoz, hogy mindegyik lufit újra fújjátok, elég lenne, mondjuk belőlük csak öt. Aztán pár nap múlva már csak négy, és lehet, hogy eljönne a nap, amikor rájöttök, hogy egyáltalán nincs szükség ezekre a lufikra, mert ezek valójában csak addig érdekesek, amíg meg nem unjátok őket. Nem unjátok már ugyanazokat a lufikat nézni nap, mint nap, nem unalmas, hogy mindig az a tíz léggömb ugrál a szemeitek előtt, s igazából már nem is tudjátok, hogy mi van mögöttük? S most én arra kérlek titeket, engedjük le ezeket a lufikat közösen, és nézzünk meg egy napot, hogy milyen lufik nélkül! Nem kérlek, hogy pukkaszd ki ezeket a léggömböket, mert azok nagyot durranhatnak, s hiába nincs bennük más csak levegő, nagyon megijeszthetnének titeket! Hogy kell leengedni ezeket a lufikat? Hát először is elhatározod, hogy kipróbálod, majd veszel egy nagy-nagy levegőt, és elengeded azt a szorítást, amivel benne tartottad a levegőt ezekben a léggömbökben, és ahogy kifújod a levegőt, a lufikból is automatikusan kiengeded azt. S akkor nézzük meg, milyen egy ilyen léggömbmentes nap, hogy kell és lehet úgy élni, ahogy én szeretném majd azt megmutatni nektek!




Először is a legelső, amivel kezdődik egy ilyen csodás, „lufimentes” matricagyűjtős nap, hogy amikor felébredsz, nem az első gondolatod az önmagadra vonatkoztatott, jaj szóval kezdődő sóhaj! Az első gondolatod az valójában egy ilyen csodás napon nem más, mint önmagadra tekintés egy olyan szemmel, mint amikor a szerelmesek ébrednek egymás mellett, és amikor kinyitják a szemüket, egymást pillantják meg, és ez az első pillantás melegséggel tölti el a szívüket. Amikor te egyedül fekszel az ágyban, vagy akár a szerelmeseddel, társaddal ezen a csodagyűjtő napon, mielőtt még kinyitnád a szemedet, a lelki szemeiddel megpillantod magad, mint egy szerelmes, üdvözlöd azt a csodát, aki te vagy! Gyönyörködsz a gyönyörű pofidban, végigsimogatod magad gondolatban azzal a szeretettel, ahogy önmagadra vonatkoztatva te ezt csak is egy külső szemlélőtől tudod elképzelni. És most ne gyertek azzal a kifogással, hogy ugyan már nem is gyönyörű a pofim, mert ez csak kifogás, hogy ne kelljen szeretned magad! De mindannyiótok pofija gyönyörű, egyedülálló és kifejező, és olyan szépséges, amilyet elképzelni sem lehet! Ugye, milyen nehéz szeretni magadat, pedig ha más teszi ezt veled, az meg milyen jólesik! És amikor így körbeszeretgetted önmagad, amikor megállapítottad, hogy egy egyedülálló csoda vagy, már egy olyan hangulatba kerültél, ami hajlamosabbá tesz majd a szépség meglátására. S ekkor kinyitod a gyönyörű szemed, és ugyanezzel a szeretettel nézel körül a szobádban. Megnézed a társad, ha van – ha nincs elképzeled magad mellé az ideális társat, mert ha képes vagy őt odaképzelni, akkor ő van, és akkor hamarosan meg is fogod tudni érinteni. Ha ott a hús-vér társad, megnézed őt azzal a szemmel, ahogy még talán soha, látod benne is mindazt a szépséget, amit magadban felfedeztél. Megnézed a tárgyaidat, a kedves dolgaidat, végigsimogatod őket a tekintetteddel, és melegséggel töltöd meg a szobádat.


Mielőtt útnak indulsz, vagy nekilátsz az ügyes-bajos dolgaidnak, ezt a szerető légkört magadban tartva megajándékozod magad minden olyan jóval és kellemessel, ami egy csodálatos nap kezdetéhez kell. Ezen a napon ne törődj az órával, mindennel törődj, csak azzal ne! Törődj inkább önmagaddal, mintha egy szép filmen látnád magad, ahogy megreggelizel, ahogy felöltözöl. Válaszd ki azt a ruhát, ami a legkedvesebb számodra, csinosítsd ki magad a magad módján, állj meg a tükör előtt és nézd meg magad! Nem szerettek sokan a tükörbe nézni, mintha valami nagyon rémséges dolgot látnátok ott, futólag vettek felé egy pillantást, aztán loholtok is tova, gyorsan elhessegetve mindazt, amit ott láttatok. De ha egyszer megnézed tüzetesebben magad a tükörben, látni fogod, hogy milyen szép vagy, milyen tökéletes, milyen hajszálpontosan fejezi ki a tested mindazt, ami a lelkedben lakozik, és az gyönyörűséges! Most nem centivel és vonalzóval méregetjük ám magunkat, nem a hibákat nézegetjük, mint ahogy azt szoktátok, hanem egy festő szemével nézitek magatokat, akinek az a feladata, hogy gyönyörű portrét készítsen rólatok! Meglátjátok, talán tovább is el fogtok így időzni a tükör előtt, mint amire számítottatok az elején!


Utána nekilátsz a napi dolgaidnak, és ezeket is megvizsgálod valami egészen más szemmel, mint eddig! Most egy író szemével tekintesz az életedre, és ahogy kilépsz a lakásból, vagy nekilátsz azoknak a tevékenységeknek, amik a napi rutinodat képezik, elkezdesz magadban egy gyönyörű novellát, aminek az a célja, hogy egy teljesen átlagos, hétköznapi, drága ember egy napját mutassa meg az olvasóközönségnek úgy, hogy ebben a szépségre hívja fel a figyelmet! Magadban szép szavakkal, szép megfogalmazásban emeled ki ebben a tevékenységben a szépséget, az utcán azt a sok szépet, amit útközben látsz, észreveszel minden olyan apró kedves dolgot, minden olyan apró piciny csodát, amit már régóta nem láttál. És nem kell attól tartanod, hogy ez erőltetett lesz, ez csak annak a kérdése, hogy mire figyelsz, mire fókuszálsz, mert ez a sok szépség ott van. Megáll a melletted lévő sávban az a fehér autó, aminek a visszapillantóján egy piciny focilabda lóg, és akkor belegondolsz: milyen kedves dolog, hogy valaki így a maga kis hobbiját beleviszi az autójába, milyen kedvesen gyermeki!


Amikor elkezded a munkád és az, ami eddig fárasztott, megint kezdi rád vetni a sötét árnyait, újabb cselhez folyamodsz! Most meg egy humoreszk írójaként tekintesz a napra, és azzal a céllal fürkészed a nap eseményeit, hogy hol vannak benne elrejtve a vicces, mulatságos, megnevettető részek. Mintha minden eseményből valamiféle bájos viccet, vagy vicces jelenetet kellene fabrikálnod, gyűjtöd a poénokat, gyűjtöd a csattanókat. Meglátod, olyan szórakoztató lesz így a munka, mint amilyen még sohasem volt! Ha behivat a főnököd, hogy megint megmossa a fejed, te megkeresed ebben a helyzetben a legviccesebb elemeket, és elraktározod, csak vigyázz, ne nevess nagyon feltűnően, mert a fejmosás akkor alaposabb lesz!


S amikor véget ért így a nap, és sikerült magadon kívül talán másokat is megnevettetni, ismét új cselhez folyamodsz, hogy nehogy véletlenül is visszafújd a levegőt azokba a lifegő lufikba: a nap zárásaként elhatározod, hogy most megjutalmazod valamivel magad, egy olyan dologgal, amire oly annyira vágytál, de valahogy sose jutott rá idő vagy pénz! Elmész fodrászhoz, betérsz egy állatkereskedésbe és megsimogatod azt a fehér nyuszit, amit eddig sosem tettél meg, vagy megveszed azt a feleslegesnek, ám szívet melengetőnek tűnő apróságot, amire mindig sajnáltad a pénzt. Hazatérve meg elhatározod, hogy most megmutatod, hogyan él egy igazi úri hölgy, vagy úriember; finom bort, vagy pezsgőt bontasz, netán elkészítesz finom teát, egy tartalmas turmixot, és csinálsz valamit, ami olyan nagyon „úrias”. Ami inkább múlt századi, mint modern, ami inkább illik egy grófnőhöz, vagy grófúrhoz, mint ahhoz a tegnapi alakhoz, aki ilyenkor már fáradtan, és a sok lufit maga köré gyűjtve várta, hogy végre lefeküdjön az ágyába, és elfelejtse ezt a napot is.


S ha sikerült ezekkel az apró kis trükkökkel jó sok matricát gyűjtened abba a kis füzetbe, amit direkt erre a napra nyitottál, lehet, hogy másnap is kedved szottyan beletenni párat a maradék üres lapok valamelyikére, és még az is lehetséges, hogy szokásoddá válik jól érezni magad. Hogy megtanulod; az, hogy ez egy jó nap, vagy egy rossz nap, csak nézőpont kérdése. Ha a napot azzal kezded, hogy belelépsz a kutyagumiba, majd észreveszed, hogy defekted van, és még a rendőr is megbüntet az úton, akkor fújhatod ezzel olyan hatalmasra a lufidat, hogy a nap végére szét is durran és az arcodba csapódik; de ki is engedheted a levegőt ebből a lufiból egy jóízű nevetéssel, egy olyan nevetéssel, ami abból a perspektívából fakad, hogy nem ásod bele magad ezekbe az eseményekbe, hanem kívül tudsz maradni rajta. Ha sóhajtasz, nevetsz, vagy netán kiabálsz egy nagyot, mindig a lufikból engeded ki a levegőt, ha meg idegeskedsz, feszült vagy és gondterhelt, benntartod azt; sőt minden egyes pillanatban plusz levegőt pumpálsz bele a kidurranásig feszítve ezt a vékony gumit.


Próbáljátok meg a receptemet, könnyeden és kíváncsian szánjatok egy napot arra, hogy megtapasztaljátok, milyen is lehetne ez a drága életetek, ha engednétek, hogy azzá váljon, ami valójában az értelme. Én e szerint a recept szerint kívánom élni a magamét, s igazából ezt szeretném megmutatni majd a magam példáján nektek, s azért küldöm most el hozzátok ezt az üzenetet, hogy ti is képesek legyetek ezt – sok szembe örömöt, sok ajakra mosolyt, sok szívbe melegséget költöztetve – megmutatni.


Tobiás